Béres Mária:
Derekegyház története a régészeti leletek tükrében

         A község kb. 5640 ha-os területe a Tiszától K-re, a Kórógytól D-re, nagyjából a Kéktóig terül el, Hódmezővásárhely, Szentes, Mindszent és Szegvár határai között. Felszíni formái nem változatosak, a térség tengerszint feletti magasság 80 és 83 m között mozog. Egykor a Kórógy és mellékágai révén élővízben rendkívül gazdag volt, ahol a nagyobb áradások idején a Tisza is éreztette visszaduzzasztó hatását. A vaskort követően a folyamszabályozás előtt – szárazabb éghajlati viszonyok között – kiváló lehetőség volt a fokgazdálkodásra, vizenyős rétjein a rideg állattenyésztésre, az élővizek magas partjain, a löszös szárazulatokon pedig a megtelepedésre és a földművelésre. Nedvesebb éghajlati viszonyok között azonban a település mai határának jelentős része vízzel borított lehetett.

         Derekegyház határából 74 régészeti lelőhelyet ismerünk, ebből 13 helyét pontosan nem tudjuk meghatározni. A források alapján Bede Ádám a község határából 10 halmot vett számba, közülük azonban 6 helyszínén más régészeti korszak anyaga is előfordult, ezért a kurgánokat a vizsgálható lelőhelyek adataival együtt értékelem. Az 57 lelőhelyen 6 korszakból van emberi tevékenységre adatunk, melyek számos ismertető jegye kiolvasható a következő táblázatokból.

        
A településmaradványok inkább 82-83 m körüli tengerszint feletti magasságban kerültek elő. Az 1 ha alatti lelőhelyek száma – szemben a Duna – Tisza közi vidékekkel, csekély, alig haladja meg a tíz százalékot (12,5%). Ezek közül 6 szarmata és kelta tanya helyével, valamint egy másik késő bronzkori szállással azonosítható. Az 1 és 10 ha közötti lelőhelyek 63 %-ban fordulnak elő, míg a 10 ha-nál nagyobbak csak a lelőhelyek negyed részét teszik ki. Közöttük megközelítően fele-fele arányban vannak a 10-20 ha közötti lelőhelyek és az 50 ha-t közelítőek. Korszak szerint a szarmata és az Árpád-korba tartoznak. Esetükben joggal tételezhetünk fel komoly, huzamosabb életű falutelepüléseket, hiszen a lelőhelyek a beltelkekről tudósítanak. Tehát az egykori Derekegyház határában falvakat alapítók nemcsak tartósan szállták meg a területet, hanem a mai településsel összevethető méretű már a falujuk nagysága, azaz kb. tizedrésze, negyede a mainak. Lélekszámban pedig egy kissé jobb is az arány, hiszen a középkortól az őskor felé haladva általában 5 fős családokkal, míg a késő középkorban 7 fősekkel kell számolnunk.

A település belterülete közelében előkerült az újkőkori Körös-kultúra (Kr.e. 6000-5400/5300) nagyobb kiterjedésű településmaradványa.

A Kárpát-medence természeti viszonyaiban a jégkorszaktól kezdődően erőteljes környezeti mozaikosság alakult ki. Makroszinten ez azt jelenti, hogy a kontinentális (K-Ny), az óceáni (Ny-K) és a szubmediterán (D-É) klíma és vegetációs övek hatása változatosan érvényesült. A makro viszonyokat azonban jelentősen módosították a helyi morfológiai és hidrológiai viszonyok, pl. az alapkőzet, a folyóvölgyi elhelyezkedés, a talajvízszint, stb. Ezért a klíma-, a természetes vegetáció- és a talajviszonyok mozaikszerűen alakultak ki. A kb. hét-nyolcezer évvel ezelőtt kialakult éghajlati, talajtani, növényzeti és faunisztikai mozaikok a ciklikus éghajlati átalakulással térben és időben módosultak: kiterjedtek vagy visszahúzódtak.

A Kárpát-medencében a termelő gazdálkodást a balkáni kulturális gyökerekkel rendelkező Körös-kultúra embercsoportjai intenzíven alkalmazták. A kora újkőkori bevándorlók nagyjából a mai Derekegyház táján már érintkezhettek a helyi mezolit lakossággal. Egyrészt alkalmazkodni igyekeztek az új élettérhez, másrészt tanultak a helyiektől, viszont átadták a nagy újítást: az élelemtermelés tudományát.

A Körös-kultúrának két típusú települése alakult ki az Alföld ezen részén. Az aktív folyómedrek közelében inkább halászó, vadászó, gyűjtögető, kisebb mértékben termelő közösségek szerveződtek. A löszös folyóhátakon, a legkiemelkedőbb ármentes partokon, a csernozjom jellegű talajokon elsősorban élelemtermelést folytattak. Ez utóbbiakból hosszú életű, nagy központok (a neolitikum végén tell települések), míg az előbbiekből hosszabb-rövidebb életű perifériák, kisebb alakultak ki. Ebben az időszakban jellemző még, hogy a közösségek nem az egész Kárpát-medencét uralják, hanem csak azokat a területeket, melyek a gazdálkodási tapasztalataiknak megfelelő volt.

A környezet leigázásában, a terület birtoklásában döntő változás csak a vaskor végén, a kelták megtelepedésével jött létre.

A rézkor végén (Kr.e. 3200-2700/2500) szárazabbá vált a Kárpát-medence klímája. Ekkor Lengyelország, Ukrajna és Erdély területéről már a lovak háziasításának fortélyait ismerő sztyeppei nomád népek érkeztek az Alföld keleti területére. A korábban itt élő Badeni - kultúra népeivel békességben éltek. Halottaikat sírhalmokba, ún. kurgánokba temették. A halmokhoz tartozó sírok gödrét deszkával fedték, a mellékletek szőnyegek, prémek és textilek is alkották. A vörös okker jelenlétének szakrális vonatkozása lehetett. Késő rézkori kurgánokat a derekegyházi határban zöld színnel jelölve láthattunk. Közülük az Ibolyás dombon kb. 3 m mélységben két zsugorított sír is előkerült Hegedűs Katalin 1981. évi feltárásán.

A bronzkor végén (Kr.e. 1100-900/800) figyelemre méltó változás történik a Kárpát-medencében. Az addig széttagoltan és zártan élő, erősen különböző kultúrájú közösségeket egyre több közös jegy köti össze. Az információ és az ismeretek intenzív áramlásáról tanúskodnak a nagy területen elterjedő, hasonló fém tárgytípusok, a fazekasáru hasonló díszítése, stb. Az itt élő embercsoportok a korábban nem hasznosított területeket is belakják, a Gáva-kultúra emlékei most már nemcsak a folyópartokon, hanem az azoktól távolabbi területeken is feltűnnek. A folyópartokon általában nagy kiterjedésű, 3x5-6 m alapterületű, oszlopvázas, tapasztott sövény falú házakkal, melléképületekkel, gödrökkel tagolt falvakat alapítottak. A kisebb folyók mentén, vagy a falvaktól távolabb tanya- vagy szállásszerű települések láncolatát alakították ki.

A kelták (Kr.e. 450-Kr.u. 160) megélhetési forrása a földművelés és az állattenyésztés volt. Ezért törekedtek jó termőföldek közelében, vízparton megtelepedni. Az alföld D-i részén bár ismerünk falusias településüket is, jellemzőbb a tanyaszerű kisebb települések láncolata. Egy-két vagy néhány család lakhatott földje közvetlen szomszédságában. Házaikat kissé földbe mélyítették. A vas, a bronz, a fa, bőr, a csont és az agyag iparszerű megmunkálása biztosította a mindennapi élet legszükségesebb tárgyait, eszközeit. Jelentős volt az állattartásuk is. Halottaikat temetőkben, háton fekvő nyújtott helyzetben temetik el.
A római korban a Kárpát-medence Dunától K-re eső területét Barbarikumként (Kr.u. 0-454) szoktuk megnevezni. A szarmata korról való tudásunkhoz a derekegyházi leletek és megfigyelések is hozzájárultak. Római és görög írott forrásokból és a régészeti leletanyagból tudjuk, hogy kelták éltek a Duna-Tisza köze és a Tiszntúl D-i részén. A források a beköltöző szarmaták és a tovább élő kelta őslakosság kapcsolatáról hallgatnak. Ptolemaiosz Kr.u. a 2. században megnevezte a szarmaták alföldi városait. Ezek egy része kelta eredetű név, utalva arra, hogy a jazigok elfoglalták a kelták településeit, s a kelták valószínűleg tovább éltek a jazig uralom alatt egykori birtokaikon. A letelepedett kelták és a Kárpát-medencébe érkező félnomád szarmaták eltérő életmódja megkönnyíthette az együttélést. A kelta alaplakosság sokban hozzájárulhatott a keleti gyökereitől elszakított szarmaták anyagi kultúrájának alakításához. Ezért következhetett be, hogy a 2. század elejére nomád jelegeket ugyan őrző, de mégis falusias szarmata települések alakultak ki vidékünkön. A szarmaták Derekegyházán a természetes vizek partján, a sík vidékből kiemelkedő hátakon telepedtek meg. Megfigyelhető, hogy településeik nyoma hosszan, egymáshoz igen közel helyezkedik el. A településláncolatok azonban többnyire nem egykorúak. Az erektől, folyóktól távolabb fekvő telepeken kutakkal biztosították a vízellátást. Az egykorú településeket majorsági központokként, vagy bokortanyákként képzelhetjük el. Az eltérő korú településláncolatokat úgy rekonstruáljuk, hogy a tanyák közelében fekvő termőföldek kimerülésével a régi tanyákból az újabb művelésű területek mellé költöztek és új épületeket húztak ott fel. Házaik földbe mélyítettek és felszíniek. A termesztett gabona tárolására szolgáló vermeket gyakran „veremkertben” különítik el. Településeiken fűstölő- vagy szárító-, sütő- és edényégető kemencék maradványait bonthattuk ki. Maradékaik akár az avar kort is megérhették a Tiszántúl vizekkel szabdalt, elzártabb területein.

A gepidák (Kr.u. 454-568)leghíresebb királya Ardarich Attila hun király vazallusa volt. A gepida seregek részt vettek a hunok nagy vállalkozásaiban. Attila halála után az alávetett népek a gepidák vezetésével fellázadtak. Gunderith vezette Tisza vidéki királyságuk központja Szentes mai közigazgatási területén lehetett. Uralmuknak a 6. század első évtizedében a Kárpát-medencébe érkező elbai germán langobardok, majd az avarok vetettek véget. Az avar fennhatóság alatt maradt gepidák falvait azonban még a források is megemlegetik. A gepidák hagyatékát elsősorban temetőikből ismerjük, ezért nagy kincs településmaradványaikat regisztrálni, akár Derekegyház határában is. Jellemzőjük, hogy kisebb erek, folyóvizek (Kórógy) magas partján alakítják ki, a telepek kicsinyek, tanyaszerű település képe bontakozik ki feltárásuk során: általában földbe mélyített lakóház, olykor felszíni épület, műhely, gabonatároló vermek, melléképület figyelhető meg. Mivel temetőik nagy sírszámúak, minden bizonnyal több település, telepláncolat népessége temetkezhetett egy temetőbe.

568-ban az avarok ázsiai eredetű népe érkezett a Kárpát medencébe. Kb. 626-ig a nomád avar vezetőréteg kiteljesítette hatalmát. Ekkor államuk bomlásnak indult, az alávetett szlávok és bolgárok egy része függetlenné vált. 670 táján onogur népelemek érkeznek a Kárpát-medencébe, a kaganátus újra megerősödik, nyugati határa az Enns folyó lesz. A vezető rétegük török és mongol nyelvet beszélhetett, embertanilag meghatározó bennük a mongolid vonás, de a köznép europid jellegű embertani sajátsággal rendelkezett. Főként temetőkből ismert hagyatékuk, de az utóbbi évtizedben számos településmaradványuk is napvilágra került. A Tiszántúlon laza szerkezetű falusias település jellemző rájuk. Házaik félig földbe mélyítettek, gabonás vermek és műhelyépületek találhatók a közelükben. A 8. századi településeken talált mezőgazdasági és egyéb eszközök (eke, sarló, kasza, korongolt és kézzel formált edények, orsógombok, őrlőkövek), állatcsont és növényi maradványok arról tanúskodnak, hogy a 8. századtól letelepült, földműves, állattartó életmódot folytattak. Derekegyház határában a korszak második felében jelentek meg.

Derekegyház közelében, Szentes Derekegyházi oldal, Berényi Benjámin 129. számú tanyája területén 1940-ben Csallány Gábor egy honfoglalás kori temetőrészt tárt fel. 2002-ben Türk Attila és Langó Péter hitelesítették a háború előtti feltárást és befejezték a kiscsaládi temető feltárását. Eredetileg pontosan dokumentált csontanyagot szerettek volna nyerni genetikai vizsgálatok számára. Sikeres munkájuk eredménye lett emellett, hogy ráakadtak a környék legrangosabb, a 10. század középső harmadából származó honfoglalás kori temetőjére. Ezzel a temetővel közel egykorú település leletei kerültek elő a falu határából Ormándy János 1991. évi terepjárása nyomán. Ami alapján bátran kimondhatjuk, hogy a falu térségét a 10. század első harmadában megszállták a honfoglaló magyarok.

Később a 11. században ismét megtelepültek itt a magyarok, ekkor azonban szilárd falut alapítottak, majd templomot emeltek Ibolyásdombon, a mai település nyugati oldalán. Az egyház körül a település lakóinak temetője helyezkedett el. Az emlékeket Hegedűs Katalin régész 1981-1983. során tárta fel. Ismerjük a döngölt agyag alapozású, téglafalú, íves szentélyzáródású, a tatárjárás után (Salamon érme) megalapozott templom alapmaradványát, továbbá 55 sírt a templom körüli temetőből, valamint a falu kiterjedését a dombot övező felszíni leletek nyomán. A stratigráfiai megfigyelések egyértelműen bizonyították, hogy a falu és soros temetője idősebb, mint az egyház alapozása, tehát – szokatlan módon – egy korábbi köznépi temetőben emelték az egyházi épületet. A falu a törökkor végére elpusztult.

A mai település K-i oldalán java Árpád-kori és vagy középkori épület, temető és falu maradványa került elő. Ezt a helyet a Szente-Mágocs nemzetség központjával és a körülötte lévő településsel azonosíthatjuk, a törökkor végére elpusztult. Érdekes módon a mai település a két középkori előzmény között, s részben már az ő területükön jött létre, ill. bővül.

Derekegyház DK-i határában található a Csanád megyébe tartozó egykori Rárós, templomos falu. Egyházi épületét 1894-ben Varga Antal tárta fel.  A templom körüli temetőből Zalotay Elemér 1952-ben további 27 sírt tárt fel. A 12-13. században induló jelentős település a törökkor végéig maradt fenn, majd egy kora újkori tanyás település jött létre mellette a 17. században. Mára elnéptelenedett.

Szentes, 2010. 04. 20.